Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Kőműves és a Pásztor

 

stone-giant.jpgÉlt egyszer hajdanán két ember: a Kőműves és a Pásztor. A Kőműves mesterien bánt a holt anyaggal, házat emelt, hidat épített, díszeket faragott az embereknek, a Pásztor inkább végtelen ég alatt érezte otthon magát, terelte, legeltette az emberek állatait és vígaszt nyújtott a hozzá fordulóknak.

Ám a Kőműves tudása gyenge lélekkel párosult: ahogyan hatalma nőtt, úgy vált egyre dölyfösebbé és végül ajtót nyitott a tisztátalan erőknek is.

 

Történt egyszer, hogy az állatok megszomjaztak és falu egyik házának építéséhez is víz kellett. A Kőműves és a Pásztor a tónál találkoztak és barátságosan üdvözölték egymást. A Kőműves azonban, ahogyan a víz fölé hajolt, igencsak megdöbbent: saját arcának képmása helyett a Pásztor arcát pillantotta meg. Bárhogy fordult, bármit tett, a tó nyugodt vízén csak a Pásztort látta. A Pásztor is odaért, azonban az ő képe a vízben változatlan volt, ugyanaz a napbarnította, ráncosodásnak induló, bölcs és nyugodt arc nézett vissza rá, mint mindig.

A Kőműves éktelen haragra gerjedt. Nem tudta, hogyan lophatta el a Pásztor az ő képmását, ám úgy érezte, ezt nem hagyhatja annyiban, el kell őt pusztítania.

A Pásztor mit sem sejtve elmélkedett a friss füvön, mikor a Kőműves tagbaszakadt alakja fölé tornyosult. „Add vissza a képmásom, te nyomorult” kiáltotta az. „Már hogyan adhatnám, hiszen láthatod, nekem is csak a saját képmásom van” védekezett a Pásztor, ám a Kőműves hajthatatlan volt. Rárontott a másikra, összekötözte és tervet forralt ellene.

A hegyoldal szikláiba barlangot vájt, belökte a Pásztort és fehér mészkövekkel befalazta a bejáratot.

A Pásztor azonban, hogy a Kőműves magára hagyta az üregben sínylődni, feltartotta botját, magasan, a szíve előtt és így járt körbe-körbe, mígnem a bot megremegett a kezében. Ott, hol a bot megmoccant, egy csúcsára állított kis háromszöget rajzolt a talajba és a bottal háromszor erősen rákoppintott. Közben ajkai egy ismeretlen nyelven mormoltak néhány szót. A koppantás helyén szétgurultak a szürke göröngyök, kis porfelhő szállt fel, majd halk sziszegő hang hallatszott és hamarosan egy aprócska, fehéren csillogó forrás buggyant fel a földből. A forrás egyre erősebben áradt, alámosta a köveket, kioldotta a habarcsot és a tömlöc fala ott, ahol a Pásztor állt, lassan és megadóan leomlott.

A Pásztor kilépett a szabad égre és buzgón hálát adott a szabadulásáért.

A Kőműves azonban észrevette, mi történt. Odasietett, és a barlang helyén fakadt patak vizében saját képmása helyett még mindig a Pásztorét látta.

Gyilkos dühvel támadt ismét. Ezúttal beráncigálta megkötözött áldozatát a csónakjába, és a tavon lévő kis szigetre hajózott vele. A sziget lakatlan volt, és sűrű, a hőségtől kiszáradt bokorerdő borította. A Pásztort a sziget közepén hagyta, majd újra csónakba szállva körben meggyújtotta a bozótot. A lágy szellő felkapta a lángokat és izzó máglyává változtatva a szigetet, kíméletlen forróságot bocsájtott a Pásztorra. A Pásztor ismét égnek emelte a botját és apró köröket, csigavonalat rajzolt vele a levegőbe. A szél követte a pásztorbot mozgását, sebes forgószéllé alakult, és úgy fújta el a lángokat, mint gyermek az ünnepi gyertyákat. A Pásztor kissé füstös arccal, de diadalmasan tisztította meg a pernyétől a botot.

A Kőműves pedig hiába fürkészte csónakjából a tó vizét, ismét csak a Pásztor arca mosolygott rá.

 

A Kőműves szörnyű bosszút esküdött, miután kétszer is felsült. Hetekre visszavonult magas, soktornyú kőházába, és számolt, rajzolt, tervezett szüntelenül. Házának zárt udvarán hatalmas gúlákban álltak a különleges kövek és építőanyagok, óriási edényekben kavarogtak és bugyogtak a titkos receptek alapján vegyített keverékek, messzeföldről hozatott szerszámok csattogtak és zakatoltak. Az arratévedt vándorok sejtelmes tüzek lángjait látták fellobogni a magas ablakok mögött és ősi, tiltott szertartások hangjai szűrődtek ki a kőfalak rejtekéből.

Végül elkészült művével. Egy lényt alkotott, emberhez hasonlót, a durva, holt anyagból. Szikla volt a csontja, kőből voltak izmai, habarcs volt a vére. Döngött a föld, mikor a lény felegyenesedett és először lépett egyet. Lába nyomán üregek hasadtak, barlangok omlottak, kavicsok porladtak. Tűz nem fogta, a víz lepergett róla, a szél kitért útjából. Iszonyodott, aki élt, futott, repült, úszott, menekült, mikor a lény halálos útjára indult. Egyetlen mozdulattal embereket taposott a földbe, karját emelve házakat pusztított el, lépéseivel falvakat döntött rommá. A lény csak ment előre, útján halál és rettegés voltak társai, de ő csak a Pásztort kereste.

A Pásztor már felkészülve várta. Mikor a szörnyeteg elémagasodott, botja segítségével jó magasra felugrott, egészen a lény kőarcáig, és egy titkos szimbólumot rajzolt villámgyorsan a homlokára.

A lény felemelte roppant kezét, hogy izzé-porrá zúzza a Pásztort, ám a kőkar leomlott róla. Másik karját már emelni sem bírta. Felemelte hát elefántnál nagyobb lábát, hogy a Pásztort eltapossa, ám térdrerogyott, és nem mozdult többet. A kőóriást alkotó kövek megrepedtek, szétváltak, a kötőanyag homokként pergett ki testrészei közül. Végül elvágódott. Az omlott kődarabok szertegurultak, és hamarosan már csak egy ártalmatlan, bár még mindig jókora törmelékhalom éktelenkedett körben a tájon.

Kérdezhetitek, mi volt a titkos jel, amivel a Pásztor legyőzte a kőszörnyet? A legtitkosabb szimbólum, az Idő jele. Az egyetlen, amely a követ is elporlasztja.

 

A Kőműves nem mert újabb kísérletbe fogni. Rettegve zárkózott hideg kőházába, hatalmas láncokkal és lakatokkal erősítette meg az ajtókat, arasznyi vastag deszkákkal zárta le az ablakokat. Rettegett a Pásztor bosszújától és rettegett az elalvástól is, hátha álmában éri a csapás. Az álom azonban erősebb volt, hiába próbálta titkos főzetekkel elűzni, végül lehunyta a szemét. Álmában a Pásztor jelent meg, nyájával. A nyáj most nem egykedvű birkákból, hanem vérszomjas szörnyekből állt, a kutyákból habzó szájú, iszonyú fogaikat csattogtató vérfarkasok lettek. A Pásztor szelíd alakja is egyre nőtt a fekete éjszakában, ahogyan magasodott, egyre ijesztőbbé vált: az arca, akár egy sötét démoné, szemeiben pokoli parázs izzott, szájában kegyetlen, tűhegyes fogak sorakoztak, kezei, mint dögkeselyűk fekete karmai nyúltak a Kőműves szíve felé.

A Kőműves sikoltva, szívében jeges iszonyattal, a halálfélelemtől elborultan szakította le a láncokat, a lakatokat, és őrjöngve rohant, menekült látomása elől. Esztelen rohanása a tó partján ért véget, ahol a telihold fényénél végre saját képmását tükrözte vissza a víz felszíne. A Kőműves lerogyott a partra, és az öröm gyógyító hullámai árasztották el a testét. Öröme nem tartott sokáig: ijedten vette észre, hogy a képmása ugyan a tóban újra a régi, ám most saját testét nem látja. Keze, lába, egész teste eltűnt, már csak a tó felszínén, puszta tükörképként létezett.

Ekkor halkan eleredt az eső. A kis vízcseppek apró karikákat rajzoltak a tó nyugodt tükrére, majd az égi áldás jobban rákezdett, és a Kőműves képét árnyékfoszlányokká szakította szét.

Mikor az eső elállt, és a telihold újra teljes fényében ragyogott fel, az ezüstös sugarak a Pásztor alakjára vetültek, aki szomorúan nézte a tó felszínét, majd emlékül egy apró kődarabot vetett bele. Szomorú volt, sajnálta a Kőművest, hiszen mivé lenne a világ, ha nem lenne, aki még a gonosz embereket is sajnálja.

 

 
 

 

Profilkép


Elérhetőség

T. Várkonyi Attila

said.aldo@mail.com